A Földünkön kívül kutatjuk a jövôt, és ezzel együtt fel is adjuk kapcsolatunkat a múltunkkal. Azonban a múltunkban rejtôzik - az ôseinknél - az a tudás, amire szükségünk van ahhoz, hogy a csillagok felé törjünk.
A tudás és bölcsesség ôrzôi
Az ôsi idôk ôsi kultúráiban a legidôsebbeket tartották bölcseknek. Ez így volt a letűnt idôk során, a távoli törzsek mindmáig tisztelettel és csodálattal viseltetnek közösségük öregjei iránt. Ôk azok, akik tanácsokkal látják el a törzset politikai döntések alkalmával. Ők azok a spirituális vezetôk, akik magasabb világokba vezetik népüket. Ôk azok a nagypapák és nagymamák, akiknek a tanácsaira figyelnek, mert ôk rendelkeznek azzal a bölcsességgel, amit csakis egy hosszú életet megtapasztalva lehet megszerezni.
Minden ôsi kultúrában a törzs fiataljai gondoskodtak az idôsekrôl, amikor azok már nem tudták magukat ellátni. Fát, ételt és italt készítettek az ajtajuk elé szeretettel, mintegy tisztelegve az Anyaföldön eltöltött éveik elôtt.
Egyszerûen csak öregnek lenni, valaha dicsôségnek számított. Mert megértették, hogy az idôsek rejtik magukban az Élet titkait és azokat az emlékeket, amelyek a létezésünk gyökerei.
Ahogy a ma élô bennszülött törzsek, úgy az ôseink is tisztában voltak azzal, hogy a jövônket az álmainkkal és a döntéseinkkel teremtjük meg, és hogy a vének tudása és bölcselete nélkül ezek az álmok és döntések a kihalásunkhoz is elvezethetnek. Így a nagyanyák és nagyapák a bennük elevenen élô múlt emlékeire támaszkodva vezették lépteinket a jövôbe.
De mostanság az idôsek - hacsak nem sikerült szert tenniük egy halom pénzre, amivel megvédhetik magukat a saját gyerekeiktôl és a társadalomtól - haszontalannak és elfelejtettnek érzik magukat, ahogy az utolsó éveiket magányosan, egy idôsek otthonában múlatják. Senki nem látogatja meg ôket, hogy alázattal kérje bölcs segítségüket.
Senkit sem érdekelnek, még a saját gyermekeiket sem.
Manapság csak a fiatalság a mérvadó. Csak a fiatalságot dicsôítik és tisztelik. Azok pedig, akik már nem fiatalok, mindent elkövetnek hogy leplezzék az öregedés tényét, akár plasztikai mûtétek, akár piros sportautók segítségével. A filmek, és úgy általában a média, azzal bombáz bennünket újra és újra, hogy a fiatalság megéléséért élünk és igazából ez az Élet célja.
Akár egy rózsa
Bizonyos értelemben a fiatalságra úgy tekinthetünk akár egy frissen kinyílt rózsára, az Élet céljára. Akár a rózsa, mi is egy kis magként, szabad szemmel alig látható petesejtként érkezünk. Aztán kis csecsemôként megszületünk anyánk méhébôl - épp úgy, ahogy a rózsa magja is megnô és kisarjad, kibújva a föld alól.
Az emberek és a rózsák is addig nônek, amíg elérik az érett kort. Aztán megkezdôdik a szaporodás. A leendô anya kivirul és szexuálisan vonzóvá válik, minden férfi megfordul utána. Ugyanígy a rózsa is kivirágzik, és teljes szépségében tündököl, a rovarok pedig, mintha mágnes vonzaná ôket, nem tudnak ellenállni fenséges vörös színének.
A világ nagy részén manapság, a tettek és az értékek a fiatalságnak és a felfokozott nemiségnek vannak alárendelve, ahogy gyorsan változnak - nem ritkán erôszakos és agresszív módon - és gyakran teljesen nélkülözve minden részvétet. Ez a viselkedés jellemzi a szexuális hódítás pillanatát. Ez a legmegfelelôbb hozzáállás akkor, amikor a hímek összemérik erejüket a nôstény kegyeiért.
És mégis, ez az az aspektus, ami kivirágzik, ez a termékeny, felfokozott szexualitást sugárzó pillanat az Élet fô jellemzôje - minden más kárára -, amire a nyugati világ istenként tekint.
Öregedés, az Élet körforgása
Mûködik-e ez a hozzáállás egy teljes kultúrára kivetítve, hogy tudniillik ôrizzük ezt a fajta fiatalos energiát, úgy ragaszkodunk hozzá, mint egyedüli igazsághoz, nem tágítunk ezen nézetünktôl és úgy tekintünk rá, mint egy Életmû nagydíjra.
Mi van abban az esetben ha az Élet teljességének a célja messze túlmutat a világ külsô szemlélésén? Mi van akkor, ha az életünk nem más, mint egyetlen ciklus egy spirális rendszerben, pont ahogy nagyapáink mondják, csak forog, forog és forog, amíg visszajuttat bennünket a Forráshoz?
És mi van akkor, ha a legmagasabb céljaink érdekében igenis engednünk kell az idôseket, hogy elvégezzék azokat a fordulatokat ebben a spirálban akkor, amikor az idôszerû?
Hát igenis ünnepeljük ezeket az öregeket, akik mellettünk sétalnak el az utcán, bárhol is járjunk, akiknek a bôre ugyan megráncosodott, de a bölcsességük parlagon hever.
Az idôsebb nemzedék a múltat szimbolizálja, de ennél fontosabb, hogy ôk egyben a jövô is. A mi jövônk. A csecsemôket leszámítva, akik még nem tudnak velünk kommunikálni, egyedül az idôsek tudják, hogy az Élet körforgása hogyan ér körbe.
Csakis az öregek lesznek azok - aktív részt vállalva a mindennapjainkban -, akik meg tudják majd mondani, hogy mikor jött el a legmegfelelôbb idô a fordulathoz.
Szeretettel és szolgálattal.
Drunvalo
